Településtörténet

A település területén – hasonlóan más, Tápió-mentén fekvő falvakhoz – az időszámítás és a honfoglalás előtt különböző nomád népek éltek: a szkíták, a szarmaták és az avarok a kedvező földrajzi környezet miatt telepedtek le. Megtelepedéseiknek sokféle bizonyítéka került elő a földmunkálatok során, a legbecsesebb a szomszédos Tápiószentmárton területén – a tápiószőlősi határ közelében – az 1923-ban megtalált szkíta aranyszarvas. Ezen felül több értékes lelet került elő, pl. az 1934-ben a Blaskovich-fivérek által feltárt szarmata sírból is.

Honfoglaló őseink ugyancsak tartósan megtelepedtek a környéken, hiszen a kistáj földrajzi környezete jól megfelelt életmódjukhoz. A honfoglalás után a kereszténység gyors térhódítását jelzi a falu területén megtalált három, valószínűleg a XII. századból való kőtemplom maradványa. Közülük az egyik a falu déli részén lévő, a középkori Birincsek, a második a jelenlegi 311-es úttól nyugatra levő Félegyháza nevű falu központja volt, míg a harmadik falujának neve eddig ismeretlen. A tatárjárás szörnyű pusztításai után a Tápiómente falvait is újjáépítették. Több korabeli oklevél utal a különböző okok miatt bekövetkezett népességmozgásra, elvándorlásokra. Feltételezhető, hogy Cegléd viszonylagos közelsége (15 km) már a középkorban is motiválhatta az elköltözéseket.

 A török megszállás kezdetén tartott összeírások (1546-ban és 1550-ben) alkalmával Félegyházán 15 kaput, illetve 8 porta mellett, 12 elhagyott (pauper) portát is összeírtak. Az utóbbi adatok, vagyis a pauper-porták egyértelműen utalnak az elnéptelenedési időszak kezdetére. 1565 után fokozatosan csökkent az adófizetők száma – 9 és 5 között váltakozik –, s a XVII. század elején már teljesen lakatlan volt Félegyháza. A lakosság foglalkozásában a földművelés és az állattenyésztés – elsősorban a juhtenyésztés – játszotta a vezető szerepet.

A török kiűzése utáni oklevelek a Tápió-mentén 7 elpusztult falut – köztük Félegyházát is – említenek. Az 1701-es határjárást tanúsító okirat az elpusztított települést Tápiószele külterületeként említi meg. A népesség visszatelepülése a XVIII. század elején, csak nagyon lassan ment végbe. Tápiószele erre a külterületi részére 1728-ban templomot építtetett, valamint plébániát alapított. Ezt a templomot 1832-1834 között teljesen átépítették, amelyhez felhasználták Félegyháza egykori Árpád-kori templomának elbontott anyagát is. A török időkben elnéptelenedett és elpusztított Birincsek nem épült újjá a XVIII. században. Ezzel szemben a tanyák fokozatosan tért hódítottak az említett elpusztított településektől élszakra, lényegében a Tápió hordalékkúpjából származó homokvidéken. Erre a területre a környékbeli (pl. Pánd, Tápióbicske stb.) falvakból és a Jászságból érkeztek telepesek (Jászkisér, Jászladány stb.).

Az itt élők életét jelentős mértékben átalakította, megváltoztatta a XIX. század második felében a más alföldi homokvidékeken is megjelenő szőlőtermelés. A mai Tápiószőlős területén, a szőlőtelepítéseket a közeli Pándról beköltözött néhány család kezdte el, a XIX. század második felében. Ebben az időben keletkezett a Tápiószele-Halesz elnevezés. A szőlő- és gyümölcstermelés eredményeként a társadalmi polarizáció néhány évtized alatt meglehetősen jelentőssé vált, a birtokkoncentrációk révén kialakult Káldy- és Benedikty-tanyán, valamint a szomszédban lévő, Tápiószentmártonhoz tartozó Sőregi uradalomban sok cselédet és napszámost foglalkoztattak.

Az I. világháború helyi áldozatainak névsora a Tápiószelén 1924. augusztus 3-án felavatott emlékművön olvasható. A II. világháborúban helyiek is voltak a gyorshadtestben, valamint a voronyezsi katasztrófában megsemmisített II. magyar hadseregben is. Az elesettek emlékére – elsősorban a helyi Gonda János áldozatos kutatásainak és erőfeszítésének köszönhetően – 1993-ban állítottak fel egy díszes kopjafát, amelyen 76 név olvasható.

1945 tavaszán az Ideiglenes Kormány rendeletének megfelelően itt is megtörtént a földosztás. Ekkor azonban nemcsak a helyi nagybirtokokat osztották ki a földigénylők között, hanem a szomszédos Tápiószentmártonhoz is tartozó Sőreg területéből is, 500 kh szántót. A tápiószelei 40 tagú Földkiosztó Bizottságban 15 fő volt haleszi. A kiosztott kisebb-nagyobb parcellákon az új tulajdonosok rendkívül nagy erőfeszítésekkel, szinte csak puszta kézzel kezdték meg a gazdálkodást.

A település történetében rendkívül fontos az 1947. október 1-jén megvalósult teljes önállóság elnyerése. Az első elszakadási próbálkozások már az 1920-as években jelentkeztek, de az csak – a különböző érdekek ütközése miatt – 1947-ben realizálódott véglegesen.

Az 1947 után történt legfontosabb események a falu életében

- 1949-ben megépült (társadalmi összefogással) a községháza, amelyet 1970-ben felújítottak, 1993-ban átalakítottak,

- a makadám utak építése több szakaszban történt

- az 1950-es évektől (autóbuszokkal) megindult a tömegközlekedés Nagykáta és Cegléd irányába

- 1952-ben elkezdődött a falu villamosítása, amely a település szétszórtsága miatt nem kevés időt és költséget követelt

- a vezetékes vízhálózatot 1967-től fokozatosan építették ki

- 1963-ban az eredetileg kőolaj és földgázkutatásra készült meddő kútból, 70 fokos termálvíz tört fel. A kút mellé az 1970-es évek végén egy fürdésre is alkalmas medencét építtette. Hamarosan a kút körüli területet felparcellázták és eladták. Ennek a területnek a fejlesztésére, bővítésére az idegenforgalom számára hasznosítási tervek készültek az utóbbi években.

- 1978-ban felépült a falu óvodája,

- 1986-ban új iskola épület, amely hamarosan (a falu önállóvá válását elősegítő) Házi Árpád nevét vette fel,

- 1992-ben tornaterem épült, a „tartozékaival” együtt

- 1993. évben megkezdődött a község gázhálózatának kiépítése, 1995-ben 1870 fm gázvezeték, 5719 fm vízvezeték épült, korszerűsítették a közvilágítást, a község főútja új, szilárd burkolatot kapott. Az Önkormányzat megvásárolta a termál-kutakat, szolgálati lakásainak fűtését folyamatosan korszerűsítette. Az Idősek Otthona 8 férőhellyel bővült.

- 1996-ban 9106 fm gázvezeték, 1748 fm vízvezeték épült. Az óvoda felújítása, bővítése megkezdődött.

- 1997-ben a Bata út 6 m széles szilárd burkolatot kapott. Az egészségügy részére új modern EKF készüléket vásároltak.

  Az önállóvá vált település lakossága az 1870-es első népszámlálástól (1.031 fő) viszonylag egyenletesen emelkedett 1960-ig. az 1960-as népességmaximumtól (3.477 fő) kezdődően ebből a faluból is megkezdődött a lakosság elvándorlása, amely az ország és Pest megye agrártérségeit – így a Tápió-mentén lévő településeket – sújtotta legjobban. 1960 és 1970 között a népességveszteség a legnagyobb (-505 fő, ez –14,5%). 1970-1980 között a népesség stagnált, míg 1980-1990 között a népességveszteség ismét felgyorsult (-327 fő, ez –10,9%). Az 1990-1996 közötti időben a népesség csökkenése megállt, sőt minimális növekedés történt (+16 fő, ez 0,6%).

A fiatal falu gazdasági adottságainak megfelelően a külterületi népesség aránya a Tápió-mentén a legmagasabbak közé tartozott. 1945 után a magyar települések közül egyedül ebben a faluban növekedett a külterületi népesség száma, de aránya 1970 óta csökkenő tendenciájú. 1970-ben 52%, 1990 36,3% élt külterületen. A településen a munkanélküliség 1996-ban14,4%-os volt (140 fő), amely arány a Tápió-mentén és a megyén belül is a legkedvezőtlenebbek közé tartozik. Az ingázók aránya 1990-ben megközelítette a 60%-ot. Az aktív munkavállalók a szűkös helyi lehetőségek miatt elsősorban a közeli Cegléden, Tápiószelén, Nagykátán vagy a távolabbi Szolnokon és Budapesten kénytelenek dolgozni.

A település népesség-alakulása 1998-tól 2003-ig folyamatos növekedést mutat. Majd 2004. évtől kismértékű csökkenést – alig 1%-os népességfogyást mutatnak az adatok

(Forrás: Pest Megye Kézikönyve 13.)